boszorkanytanc

És akkor aznap este sem volt másról szó, minthogy mire várjunk, miről szóljunk, mire mondhatjuk azt, hogy az idő értelemmel telik. Hanem ez csak egy pillanat volt, és eltűnt, ahogy megjöttek a Zsigmondék. Ők olyan jövősek, és mindig megtaláljuk együtt az utat, az emberi lét értelme feletti örömünnepre, na persze a hagyományoktól jobbára igen eltérő módon. Mert a kijelölt utak túrosak, azokat nem lehet jól csinálni, ellaposodtak, és nagyon jól beláthatóak. A legmájerebb vonalvezetés is csak egy olcsó vállveregetésre lenne elég, már, ha lenne, aki ezt megtenné, de nem. Viszont Malina mosolya sosem erre a lepusztult sztrádára vezet. Egy merőleges kitérővel hamar eltávolodik a mindennapok értékrendje, és sosem látott meredély enged szabadjára: lehet zuhanni lefelé, de felfelé is, kinek hogy ízlik a gravitációval játszani. De aki a repülésre nem is azonnal adja magát, kétségtelen felemelkedésre szólítja maga az a profán tény, hogy az emberiség (benne saját magunk is!) zárójelbe van téve. Nincs teljesen áthúzva, csak ott van a folyosó egy félreeső sarkában összecsomagolva, ha valakinek mégis kéne. De nem kell, éppen erről szól a szombat. Empatikus eufóriával tekinteni hol le, hol föl a zaklatott kis patkányok menetelésére, akik a számegyenes savanyú egymásutánjára építik a napjaikat, a heteiket, és halálukat.
Ahányszor ezt megemlítem, furcsa módon mindenki megért. Először arra gondoltam, mosolyuk üres és kajla. De a visszaigazolások nem erről árulkodnak. Van, amikor még odalenn elbeszélgetünk e szakadék iszonytató mélységéről, és ha túlzottan merengő pozícióba merevedek, emlékeztetnek arra, amit mondani szoktam pedig odaát: a szomorúság az értetlenség gyümölcse. Ilyenkor elgondolkozok, mert hiszen pont nagy megértési vággyal veselkedtem az imént, akkor most mégis miért hogy? De igen, csakhamar igazat kell adnom időeltolódott énemnek, és kiegészítem a mondandóját azzal, hogy fényforrás nélkül nincs világos, a Nap se örökké világít. A fényt a sötét ösvényre átmentők a legnagyobb szociális munkások. Ezt persze ők nem tudják, nincs ráírva a számegyenesre. Majd.

Szilvinek ma sem volt kedve kivinni a szemetet. Mentségére legyen mondva, tegnap kivitte és ma még egy túrórudi papír sem volt benne, meg más se. Üresen meg felesleges lenne kivinni. Bár eszébe jutott már néha, hogy ilyenkor lenne a legkönnyebb, és még ki sem kéne önteni, csak kivinni és visszahozni és felírni a naplóba, hogy "ma is kivittem a szemetet".

Mert a naplóba írás fontos. Szilvi szorgosan vezette a naplóját, mert amikor nem tudta merre menjen, a naplója vezette őt. Jól megértették egymást.

Ha nem tudnám, csak képzelném, vagy ha tudnám, de csalna az álmok játéka, biztosan elbódítana a gondolat, hogy amikor a szerelem lehültével, de csak épp annyira, hogy a bizonytalanság és a hiány miatti vergődés elül, akkor együtt sétálnánk az utcán. Mit is szóljunk egymáshoz, a lényeg úgysem fejezhető ki. Mégpedig az, hogy szeretjük egymást, hogy közös titkaink vannak, hogy nem csak úgy két kézenfogva közlekedő ember vagyunk, hanem gondolatban az vágy által indítva faljuk egymást a legunalmasabb poros utcasarkon elhaladva is. Amikor pedig egy picit is ingergazdag színvilágú fényfolt, legyen az virág, vagy egy élénk színű ablakkeret ragadja meg terkintetünket, mely persze mindig közös, akkor gondolati ölelkezés átcsap egy nyilvánosan alig tárgyalható szinten, s bár kívülről csak apró mosolyok, elcsuklóan gurgulázó nevetés érhető tetten az egymást már annyira ismerő szemek pásztázó tekintetének árnyékában, mégis ami mindebből maradandó, az az egymás bizalmában feloldódott boldogság, melynek folyományaként szűnhetetlen átjár az érzet, hogy nem azért sétálunk a föld eme bármilyen szegletén, mert itt dolgunk van, hanem ezzel a földet tiszteljük meg, hogy lábunk nyomát hordhatja, felnézhet ránk, miránk, akiknek egymásban kiteljesedő örömét semmi, de semmi nem zavarhatja meg, mindaddig, amíg együtt vannak.