boszorkanytanc

Ha nem tudnám, csak képzelném, vagy ha tudnám, de csalna az álmok játéka, biztosan elbódítana a gondolat, hogy amikor a szerelem lehültével, de csak épp annyira, hogy a bizonytalanság és a hiány miatti vergődés elül, akkor együtt sétálnánk az utcán. Mit is szóljunk egymáshoz, a lényeg úgysem fejezhető ki. Mégpedig az, hogy szeretjük egymást, hogy közös titkaink vannak, hogy nem csak úgy két kézenfogva közlekedő ember vagyunk, hanem gondolatban az vágy által indítva faljuk egymást a legunalmasabb poros utcasarkon elhaladva is. Amikor pedig egy picit is ingergazdag színvilágú fényfolt, legyen az virág, vagy egy élénk színű ablakkeret ragadja meg terkintetünket, mely persze mindig közös, akkor gondolati ölelkezés átcsap egy nyilvánosan alig tárgyalható szinten, s bár kívülről csak apró mosolyok, elcsuklóan gurgulázó nevetés érhető tetten az egymást már annyira ismerő szemek pásztázó tekintetének árnyékában, mégis ami mindebből maradandó, az az egymás bizalmában feloldódott boldogság, melynek folyományaként szűnhetetlen átjár az érzet, hogy nem azért sétálunk a föld eme bármilyen szegletén, mert itt dolgunk van, hanem ezzel a földet tiszteljük meg, hogy lábunk nyomát hordhatja, felnézhet ránk, miránk, akiknek egymásban kiteljesedő örömét semmi, de semmi nem zavarhatja meg, mindaddig, amíg együtt vannak.