boszorkanytanc

Szilvinek ma sem volt kedve kivinni a szemetet. Mentségére legyen mondva, tegnap kivitte és ma még egy túrórudi papír sem volt benne, meg más se. Üresen meg felesleges lenne kivinni. Bár eszébe jutott már néha, hogy ilyenkor lenne a legkönnyebb, és még ki sem kéne önteni, csak kivinni és visszahozni és felírni a naplóba, hogy "ma is kivittem a szemetet".

Mert a naplóba írás fontos. Szilvi szorgosan vezette a naplóját, mert amikor nem tudta merre menjen, a naplója vezette őt. Jól megértették egymást. Most például, hogy a szemétkivitelre nem volt elég ok, és még kedve sem volt hozzá, fellapozta a naplót, ahol az állt, hogy "az éneklés öröm". Ezt két napja írta bele legutoljára. De bárhol felütve a naplót ezt a bejegyzést lehetett volna legkönnyebben megtalálni, mert gyakran szerepelt benne. Minden alkalommal felírta, amikor elénekelt egy dalt és mosoly ült ki az arcára. Meg akkor is, amikor elsírta magát miatta. Csak egy esetben nem, ha megszakították az éneklésben, mert mondjuk csörgött a telefonja. Szerencsére az nem csörgött. Vagyis nem szerencsére, mert néha szerette volna, ha csörög. Abban az esetben, amikor várta, hogy csörögjön, általában nem énekelt, mert azt nem lett volna jó felírni, hogy örült, hogy megszakították az éneklésben.

Szilvi szépen tudott énekelni, a legtalálóbb ideillő szó a gyöngyhangú volt, amit még a Csokonai bácsi mondott egyszer neki, amikor elsétált az ablaka alatt és a kiszűrődő hang annyira megtetszett neki, hogy a vibráló képernyőt rejtő ablak felé megindult, bezörgetett és megkérdezte: melyik TV műsorban énekelnek ilyen gyöngyhangon, Szilvi? Ez azért volt különösen érdekes, mert természetesen nem a TV-ből jött a hang, hanem egyenesen Szilvi szájüregéből, aki pont az előző pillanatban halkította el a TV-t. A Hervasszált nézte, csak vége lett.

A Hervasszált mindig megnézte, mert abban is sokan énekeltek, ő pedig nem csak a saját énekét szerette, de másokéiért is rajongani tudott, még akkor is, ha csak épp nyomába értek az ő gyöngyhangjának. Ma nem volt túl jó a Hervasszál sőt, a benne éneklők sem. De azért tisztességesen végignézte, mert ő nem csak gyöngyhangú, de tisztességes lány is volt. Csokonai bácsinak meg azt mondta, hogy a TV-várom szólt. A TV-váromon ment ugyanis mindig a Hervasszál.

Utólag azután rájött, hogy itt tévedés történhetett. Legalábbis a naplójában ez állt: "csak ma jöttem rá, hogy tegnap megtudtam, hogy gyöngyhangom van. Tegnap Csokonai bácsi azt hitte, hogy a TV-ből szól az énekem, pedig már rég lehalkítottam és én énekeltem fölé, csak az éneklés közben úgy telik az idő, mint a huss, és én meg úgy éreztem, hogy előbb kopogott az ablakon, amikor még nem énekeltem."

Néha furcsa megjegyzéseket írt a naplóba, mert az élet furcsa, és ő arról írt. Amikor meg nem furcsa, akkor rendszerint unalmas, arról meg nincs sok írnivaló.

Egy napon azután, amikor bekapcsolta a TV-jét, nem szólalt meg. Talán a sok lehalkítás ártott meg neki? Fel is írta, hogy szegény TV, végül is senki sem szereti, ha szó nélkül egy mozdulattal lehalkítják. Így ment ez egy ideig, hangtalan nézte a TV-t, ami olyan nagyon sokat nem is vont le a műsorok értékéből, sőt, színvonalasabbá is tette némelyiket, annak árán, hogy a thrillerek átkerültek a vígjáték kategóriába. Ezzel nem is lett volna baj, de a Hervasszálból így valami halászatról szóló műsor lett, szegény tátogó párák a színpadon vergődtek, a finom édesvízben való lubickolás helyett.

Fel is hívta a bátyját, aki elektroműszerész volt. Legalábbis a családban mindenki így tudta, csak a Csokonai bácsi nevezte örökkön "veszélyes zsiványnak". Zsombor a telefonhívás után kisvártatva meg is jelent az ajtó előtt. Ez csak azért volt érdekes, mert Zsombor nagyon ritkán járt Szilvinél, ráadásul ő nem a bátyja volt, csak egy hebehurgya ismerőse. Zsombor visszakérte a Halász Judit Bestof CD-jét, mert a húga beteg volt, és azzal akarta vigasztalni. Sajnos, már egy hónapja is visszakérte, csak elfelejtkezett róla, így most nem tudott mást tenni, csak a homlokára csapott, hogy "tényleg, azt már elvittem! Szilvi, bocs, hogy zavartalak!", majd hazafutott és kivette a CD-t a széldzsekijéből, amit még az ősszel hordott, amikor nem volt olyan hideg. Annak a zsebében volt.

Azután befutott a bátyja is, Rafael. Ő sem járt sokszor Szilvinél, de ez inkább jó dolognak volt mondható, mert úgyse tudtak volna miről beszélni. Rafael ugyanis inkább a tárgyakkal beszélgetett folyékonyan, mint most is, amikor Szilvi ajtót nyitott neki: "Állj, ne mondj semmit! Valami elromlott, ugye?". Belépett, fojtogató csend lett hirtelen, mert inkább a csend fojtogasson! Körbenézett és a szeme megakadt a TV-n, ami most is bekapcsolva villódzott, de hangtalan. Rafael innen már tudta miről van szó, ugyanis így gondolkozott: Szilvi, ha valamit szeret, azok a hangok - Rafael számára az éneklés és a "hangok" ugyanazt jelentették -, vagyis, ha nem szól a TV, akkor csak az lehet a gond. Oda is lépett, tekintetét végig a készüléken tartva, és közben egy csavarhúzót vett elő szerszámos ládájából. Ezalatt sem nézett egy pillanatra se máshova, egy időben sokat gyakorolta, hogy csukott szemmel tudja elővenni a szerszámait. Abban az időben fogyott a kerületben a legtöbb ragtapasz. Csak akkor pillantott vissza Szilvire, amikor már a csavarhúzó megérintette a TV-t. Tudni szerette volna, hogy jó nyomon jár-e, vagy van-e más is ami elromlott és fontosabb lenne a TV-nél. Szilvi jó húghoz illően bólogatott:
- igen, a TV. Megnémult! Pedig tudod, hogy szeretem hallgatni, és múltkor, amikor a Hervasszált akartam nézni és felhangosítani,...

De Rafael leintette. Pillanatok alatt óriási rendetlenséget csapott, a kisasztal, a szék, minden szerszámokkal és TV-ből kiszedett alkatrészekkel megrakva állt. Ez egy igen veszélyes pillanat volt, mert amikor úgy hozta kedve, hogy "bocs, nem tudom mi lehet a gond!" megszólalással távozott, akkor csak a tűzoltók különlegesen kiképzett csapata volt képes utána eltakarítani a veszélyes hulladékot. Most nem így történt, hanem egyszer csak kivirult arccal felnézett és így szólt:
- egy fránya kiszáradt elkó, amiatt ment ki az AGC és a végfok. De semmi gond, fordulok egyet a Bemlexbe, és meglesz!
Az, hogy ő fordul egyet, az néha 5 percet jelentett, néha 5 napot, de már az 5 hét is elő-fordult. Szilvi remélte, hogy ezúttal nem lesz hosszú idő, mert nem volt egyszerű a kiszedett alkatrészek labirintusán keresztül közlekedni. Félretenni őket meg maga lett volna a világvége. Rafael nagyon nem szerette, ha a holmijához nyúlnak. És neki minden a holmijának számított, amihez hozzányúlt és más számára kacatnak tűnt. De például az ebéd után asztalon hagyott tányérja, az nem az ő holmija volt. Határozottan nem, azt onnan bárki elmozdíthatta, leginkább a mosogató irányába, ez ellen sosem volt kifogása.
Annyi remény volt rá, hogy nem tart sokáig a visszatérése, hogy Rafael szerette a TV-ket, leginkább a plazmákat. Mondta is mindig Szilvinek, hogy vegyen egy nagy plazma-TV-t. De ő csak ragaszkodott a hagyományos, buborék képernyőshöz, mert "abban még volt élet", és meg kell vallani, igaza volt benne, elég laposak ma már a műsorok, egy lapos képernyőn elviselhetetlenek lennének.
Rafael másnap érkezett, kis papírzacskót lobogtatott, abban volt a jó hír. Ki is szórta hamarjában az egyik asztalra, ahol még volt egy kis hely, és bele is kezdett:
- Na, nézd csak, megvan minden, ami kell. Itt az elkó, ez nem fog kiszáradni, japán, 105C fokig bírja, annyi meg még nálad sincs! - Tudta, hogy Szilvi nem szerette a hideget. - És itt van a végfok is, bár nem ugyanolyan, jóval nagyobb teljesítményre és modulációra is képes, érted, többfunkciós!
Szilvi ráhagyta, nem szólt semmit és remélte, hogy ő érti miket mond. Azonban akkor mégis hozzászólt, amikor Rafael bekapcsolta a TV-t (még nem volt hang), és úgy állítgatott benne valamiket:
- Vigyázz, nem fog megrázni? Erre szokták azt mondani, hogy otthon meg ne próbáljátok!
Rafael felnézett a doboz mögül, és nem tudni, hogy valóban mosolygott-e, vagy csak az arcára kenődött por rajzolt-e rá furcsa ábrázatot, de félvállról így felelt:
- De hát itt te laksz! Én nem vagyok otthon, én tehát megpróbálhatom. És már amúgy is kész, tessék, próbáld csak ki.
Miközben Rafael összepakolt, csak néhány fölösleges alkatrészt hagyva maga után, amikre azt mondta, hogy "majd dobd ki, nem kell, csak hibaforrás", Szilvi félénken bekapcsolta a TV-t.
Egy pissz nem sok, de annyi se szólalt meg. Valójában inkább mintha csendesebb lett volna a készülék, mintha lélegzetvisszafojtva hallgatna, sőt, figyelne! De Rafael mostanra már sehol sem volt. Nem volt mindez nagy meglepetés, de azért kissé szomorkás hangulattal fogott neki Szilvi a következő Hervasszál adásához. Hogy a kedvét vidítsa, a szereplők tátogását minden eddiginél gyöngyebb hangon énekelte alá.
Egy dolog azonban más volt az új Hervasszálban, vagyis nem a Hervasszál volt az új, hanem a TV, vagy csak kihagyott pár részt és azóta változott a műsor, vagy a szereplők? Elég az hozzá, hogy a műsorban ülő közönség harsányan tapsolt az egyes szereplők éneke után, és a zsűri csupa álmélkodás volt, teljes pontszámmal. Fel is írta Szilvi a naplójába, hogy az új énekesek csúcsok, csak kár, hogy nem hallom őket.
Egyszer mikor már nagyon furdalta a kíváncsiság emiatt, át is ment a Jolihoz. Joli Szilvi barátnője volt, és mindig nagyon jól megértették egymást, amíg nem került szóba a főzés, a fiúk, a legendák és az utazás. Viszont mivel ezek voltak a kedvenc témáik, szinte sosem értették meg egymást. Ez az alkalom emiatt volt kivételes, a Hervasszálról sosem beszéltek, és nem is hallgatták együtt még eddig. Le is ültek gyorsan a TV elé, hogy más kedvenc beszédtéma szóba ne jöjjön és elkezdődött a műsor. Jött az első szereplő, nagyon gyengén énekelt. A zsűri szinte kikergette. A következő katasztrofálisnak volt nevezhető, és a közönség őrjöngött mérgében, a jegyek árát követelték vissza. A harmadik miután belekezdett elsötétedett a képernyő, majd egy kimért bemondó jelent meg, aki közölte, hogy megszakítják az adást, mert pánik tört ki a nézőtéren és zsűrit meg a TV stábot is megverték. "Furcsa", csak ennyit írt fel Szilvi a naplójába, amit Joli is megerősített, mert szerinte is az elmúlt néhány adásban frenetikus énekesek tűntek fel, erre most...
- Nagy peched van Szilvi, de ezt már megszokhattad - mondta Joli.

Így hát Szilvi hazaballagott, és énekelni kezdett. Amikor eljött esténként a Hervasszál ideje, megszokásból azért bekapcsolta, de már nem vetett nagy ügyet rá, fél szemmel követte. Ismét hatalmas ováció és az meghatódottságtól könnyező zsűri volt látható az előadások láttán.
Ez a sikersorozat ment körülbelül két hétig, és már minden újság az ének új hatalmáról, világméretű forradalomról írt, amikor kétkedő hangok is megjelentek. Az történt ugyanis, hogy egyesek gyanakodni kezdtek, valamiféle becsapást sejtettek. Jobban megnézve ugyanis egy-egy ilyen új Hervasszált, azt lehetett megfigyelni, hogy a színpadra lépő énekes elkezdi a dalát, ami hol ilyen volt, hol olyan, de az eleje még sosem volt túl varázslatos, majd pár taktus után, mintha belejönne az éneklésbe, megváltozott a hangszíne és maga a dal is mintha egy másikba csapott volna át, káprázatossá alakult. A káprázatos szó helyett megannyi más magasztaló szót is írtak erről az énekről, volt, aki egyenesen gyöngyhangúnak nevezte.
Azonban ez mégiscsak ellehetetlenítette a műsort, hogy mindenki pont ugyanolyan hangon énekelt egy pár taktus után, ami bár az élményt tekintve minden eddigi képzeletet felülmúlt, de nem lehetett különbséget tenni a résztvevők között. A sok hasonló éneklés miatt a műsor készítői előtt felrémlett a végső ellenség, az unalom. Ez ellen mindenképp tenni kell, gondolták. Még csak a csírájánál tartunk, hát most fojtsuk el a várható végzetet. Hoztak egy szabályt, hogy ezentúl ugyanez a stílus nem kell többé. Hiába jó, hiába lebilincselő, hiába dönt meg vele a műsor minden eddigi nézettségi rekordot, a távoli fekete fellegek illata veszélyes! Az nem verseny, ha mindenki ugyanolyan nagyon-nagyon jó.

No, ezután csak egyre zavarosabbá vált a jelenség. Dupla előválogató zsűrit állítottak fel, világhírű hangmérnököket fizettek meg a tisztes bevételből, csak azért, hogy bizton ne válogassanak be ezután ugyanolyan hangfekvésűeket. A zsűrik tették a dolgukat, jelentéseket írtak és durván kirostáltak. Ők is úgy tartották,  hogy attól értékesebb egy műalkotás, minél több forgács hever körülötte. De nem értek célt, igaz, nem is érhettek volna. A kevés, és egészen biztosan nem gyöngyhangú jelentkező amikor adásba került, hát bizony nagy sikert aratott. Ugyanis a nézők továbbra is el voltak bűvölve a gyöngyhangú előadásokon.
A műsorkészítő stáb viszont tombolt. Gyors egymásutánban váltották le a zsűriket, de csaknem történt változás. A végén már a saját fülükkel hallgatták meg a jelentkezőket és tették a nevük mellé az "ez más!" pecsétet, de furcsa mód, az adásban mégsem volt más. Elhatározták, hogy megszűnik az élő adás, felveszik előre, és amikor már biztos, hogy jó (nekik megfelelő) az anyag, akkor szépen hazamennek és a fotelban hátradőlve nézik végig a jól ellenőrzött hangú, végre valóban versengő énekesek előadását.
De csodák csodája, mi sem változott. A karosszékből felpattanva telefonjukért szaladtak, hogy az ügyeletes kollégákat hívják: állítsátok le, ki manipulálta az anyagot?!?!
Mindez a nézők szemében még inkább érthetetlen volt. Egy jó műsort folyton megszakítottak, levették műsorról, konzerv adássá változtatták, és a végén már szárnyra kapott a hír, hogy betiltják.

De miért? Tűnödött rajta néha Szilvi is. Nem mintha értett volna a televíziózáshoz, vagy az operatőri munkához, de pláne nem a technikai cuccokhoz, de... de a technika szöget ütött a fejébe. Mert ő ezt a szót egyvalakitől szokta hallani, kissé erőltetett fennhéjázással, igen, Rafael. Ahogy ezen gondolkozott, megcsörrent a telefonja, Rafael! Pedig ő sosem szokta hívni. Ezt a szót még sosem látta kiíródni a telefonján. Az igazsághoz tartozik, hogy most se, mert le se tárolta Rafael telefonszámát. Volt egy kis notesze, abban rejtezett, elkenődve, megsárgulva. Tulajdonképpen nem is ismerte fel, ezért meglepődni se lepődött meg. Csak örömmel fogadta, hogy nem éneklés közben csörrent meg.
Felvette, s Rafael szólt bele. Tőle teljesen szokatlan önvádló hangon azt mondta: emlékszel, múltkor nálad jártam, na, és, azt hiszem, valami baj van, már biztos rájöttél, asszem, hát szóval, tudod, a modulátort nem jól kötöttem be, érted...